Hálát mondok.

Hálát mondok.

2013. május 30.
csütörtök.
17:50

A mai napon, pontosan két hete indultunk útnak Szombathelyre, ugyanígy, este fél 6 óra tájt az óbudai házból Szombathelyre, hogy másnap elhozzuk Don Boscót Magyarországra, Szlovéniából.

Sok élményt tartogatott számomra a következő 11 nap, nem is sejtettem volna. De most, így visszatekintve hálát adok minden percért melyet Bosco Szent János jobb keze mellett tölthettem. Az idő gyorsan szaladt velünk, de a legszebb pillanatokat örökre szívünkbe zártuk.

Négy napja vettünk búcsút Bosco atyától.

Szomorú volt ez az elköszönés, de tudtam, hogy rengeteg szép emlékkel térek haza, és, hogy a szívemben tovább él szeretete.

Sosem felejtem el az átutazott 11 napot, összesen 2277 km-el, sok-sok közös reggelivel, úgy mintha egy nagy család tagja lennék, olaszokkal, új ismeretségekkel és megható találkozásokkal, s, hogy mindez itthon, Magyarországon történt.

Minden nap új helyszínekre mentünk. Volt, hogy egy nap, 3 különböző várost érintettünk, 3 különböző templom telt be a környék híveivel, és érdeklődőkkel. Mindenhol több száz emberrel találkozhattunk, volt ahol sikeresen beinvitáltuk a járókelőket a Bazilikákba és meghívhattuk őket egy különleges találkozásra.

Ugyanakkor nagyon nehéz volt odafigyelni arra 10 napon keresztül, hogy Ők akkor találkoztak először az ereklyével, nekünk viszont az már jelenthette a 3. vagy akár a 7. napunkat is. Ez nem számított, mert a lényeg az volt, hogy amikor megérkezünk, újult erővel szálljunk ki az autóból. Igyekeztem, hogy az odaérkezők szemszögéből is átérezzem a találkozást. Ugyan már sokszor látszódott rajtam a fáradtság, de Bosco atya jelenlétéből erőt tudtam meríteni, hisz ki kellett tartanunk, s most azt mondom, hogy ez a zarándokút minden időt megért.

Minden egyes perc ajándék volt számunkra, s kegyelem, hogy Bosco atyát kísérhettük végig a magyarországi útján. Csodálatos érzés volt, hogy bármerre jártunk, mindvégig tudtuk, hogy velünk van. Bármikor odaléphettünk hozzá, hogy elmondjuk egy kérésünket, vagy egy köszönöm-öt, megfáradtan a nap végén.

Hálás vagyok most is, hogy ebben a kegyelemben részesülhettem, és köszönöm az erőt és kitartást, amit kaptam az út során. Hiszen nem az számít, hogy aludtam-e a földön hulla fáradtan, vagy ébredtem-e csodálatos napfényre, mely az ablakon sütött be kora reggel. Ezek kedves emlékek maradnak, melyeknek minden percét élveztem. A lényeg az, hogy Don Bosco reményt adott, emellé pedig követőket, a szaléziakat adta nekünk, akik támaszt nyújtanak a nehéz időkben és bizony, tudnak velünk nevetni is.

Az utolsó estén az Avilai Szent Teréz templomban voltunk. Gyönyörűen feldíszítették az ereklyetartót, rengeteg virágcsokrot hoztak, és jázmin illat árasztotta el az első sorokat. A gyertyák fényében láthattam, ahogyan Bosco atya szelíden és oly nagy természetességgel mosolyog, mint aki valóban köztünk él. Minden percben érezhettük mellette a békét és a nyugalmat. Minden egyes pillanatot igyekeztem kihasználni, amíg ott lehettünk. A pillanatokat perceknek éltem meg, és szívem szerint maradtam volna reggelig. 10 hosszú nap megható és szívmelengető találkozásai után, ahogyan ott ültem, jelenléte annyira megelevenedett, hogy már valóban csak egy dologra vártam, hogy kinyissa a szemét, rám nézzen, s csak ennyit mondjon: „Coraggio!”

Szombathelyhez, mint első helyszínhez is szép emlékek fűznek. Itt még éppen csak megszoktam Don Bosco jelenlétét, alig ismerkedtem meg vele. Ez valóban egy találkozás volt számomra, amiben minden eddigi történetemet amely hozzá fűz megértettem, és lassan megértettem mit jelent az Ő közbenjárása számomra. A napok teltek és éreztem a jelenlétét, a szeretetét mindennapjaimban. A reggeli ébredések nehézségeit az ő jelenlétének gondolata távolra űzte. Gyermekek voltunk, akik Ő hozzá futottak.

Veszprém és Szolnok városát különösen kedveltem. A vendégszereteten túl ezeken a helyeken is megtapasztalhattuk a Don Bosco iránt érzett tiszteletet. Szalézi helyeken kívül még Pécset szeretném kiemelni, ahol különleges vendég szeretettel fogadott bennünket Udvardy György püspök atya, mondhatni az éjszaka közepén süteménnyel és természetesen egy jó kis magyar pálinkával várta a megfáradt csapatunkat.

Mire Péliföldszentkeresztre érkeztünk, már olyanok voltunk mint egy nagy szalézi család. Magyarok, papok, kispapok, fiatalok és olaszok együtt. Itt talán én is mondhatom, hogy hazaértem, hiszen ezen a helyen ismerkedtem meg a szaléziakkal.

Vidáman vittük fel a Don Bosco arcképét ábrázoló színes zászlókat a Lourdes-i barlanghoz, az asszisztencia előtt bevonulva. Ami „nem mellesleg” Jakab atya keze munkája, Szombathelyről, köszönet és dicséret érte! J

Ezeken a helyszíneken kívül mindegyik egy meglepetést tartogatott számunkra és sokat tanulhattunk az út alatt.

Már most rendkívül hiányoznak a beszélgetések, nevetések és a közös vacsorák is. Az emlékek még

elevenen élnek bennem, de ezúttal nem aggódom, ha kicsit megkopnak, mert Bosco atya mosolya már az én mosolyom is. Sokat tanultam tőle az életben, ezen a zarándokúton pedig rámutatott szemeim előtt a lényegre. Nem az számít meddig megyünk, hanem az, hogy hogyan tettük meg az eddigi utat. És, hogy Tartományfőnök atyát idézzem; „ Ne azt nézzük, hogy ki mit tett eddig, hanem az utat, amin jár, és amerre tart!” Hiszen ez a lényeg, hogy mindannyian egy irányba tartsunk és a közös, jó cél vezéreljen bennünket. Ez tart minket össze, és ettől leszünk egy közösség. Ahogyan Don Bosco mondta: „A hit mindent elér”

Hálát adok, hogy részt vehettem ezen a zarándok úton, és azért, hogy ennyi tapasztalattal térhettem haza. Örömmel, kitartással a szívemben, boldogsággal, megújult erővel a lelkemben és mosollyal az arcomon.

Befejezésként, kérlek engedjétek meg, hogy személyesen egy kedvencemet idézzem tőle: 

„ Az élet tövisei, az örökkévalóság virágai.”